Életmód Lelkizés

„Rájönni, hogy a jók között mégsem tartozom a legjobb közé, szar érzés”

Elképesztő vallomás érkezett hozzánk Radva Luca tollából.

Nem dicsekedni akarok. És nem is önsajnáltatás. Azért írok, hogy a más hibájából (jelen esetben az enyémből) tudjatok tanulni és ne a sajátotokból kelljen.

Be kell vallanom valamit.

Rettentően el vagyok szállva magamtól. Eddig nagyjából minden sikerült, amit csak elterveztem, ráadásul anélkül, hogy komolyabb munkát fektettem volna bármibe. No, nem azt mondom, hogy egyetlen eredményemért sem dolgoztam meg. Nyilván van kitartás és ráfordított energia a versenyeredményeim és a 13 kilós fogyás mögött is. Ráadásul mióta van normális alakom, a fiúk is gyakrabban jönnek-mennek, mint korábban (sajnos a legtöbb amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik az életemből, de ez egy másik téma) és ez is csak még dob egy lapáttal az egyébként is nagy egómra. De ha őszinte akarok lenni, míg más hetekig magolt mondjuk egy töriversenyre, addig én csak elolvasgattam az anyagot, „megjegyzem, amit megjegyzek” alapon. És a siker mindig megjött ennek a hanyagságnak az ellenére is. Azt hiszem jogos a kérdés: ha megy így is, minek fektessek bele ennél több munkát a dolgokba?

Ha pedig valami nem ment, hát bele se kezdtem vagy abbahagytam. Olyan versenyen el se indultam, amin nem láttam esélyt arra, hogy eredményt érek el. Olyan eredményt, amit elvártam saját magamtól, és amiért a tanárok és a diákok egyaránt elismertek. Ha már nem szeretnek, legalább tiszteljenek valamiért. A cselló”karrierem” is alakulhatott volna másképp a jelenleginél. Sokan láttak bennem lehetőséget a zenei pályára. Az első lépéseket meg is tettem. Jártam szakiskolai tanárhoz, találkoztam rendszeresen nála tanuló embereknél. Láttam, napi 6-8 órát a zenének szentelnek, minden szabadidejüket gyakorlással töltik, hogy a legjobbak közé kerüljenek országos és nemzetközi szinten. Összehasonlítottam magam velük, és nem ott tartottam, ahol kellett volna. Sokkal nagyobb elszántság és sokkal több munka kellett volna részemről ehhez a pályához. De egyrészt nem akartam az életem hátralevő részére csak a csellóra korlátozódni, másrészt, ha kevesebb gyakorlással városilag elismert tudok lenni, akkor minek erőlködjek? Maradtam tehát kispályán, nem mertem kockáztatni, nem volt elég akaraterőm és elszántságom valamit egyszer végre komolyabban venni.

Na persze voltak azért dolgok eddig is, amikben nem tudtam kiemelkedő lenni, mégis az életem fontos részét képezték, vagy legalábbis muszáj volt megbarátkoznom velük. Amikor általános iskolából a hatosztályos gimibe kerültem, rá kellett ébrednem, hogy vannak még hasonló képességű emberek, mint én. Igazi versenytársakra találtam, ez többször okozott nyílt konfliktust. Több év kellett ahhoz, hogy elsimuljon a helyzet, és a rivalizálást a saját fejlődésemre tudjam fordítani. Lassan elfogadtam, hogy nem mindenben tudok dominálni és vannak olyat területei a mindennapoknak, ahol bele kell törődnöm a vereségbe. Sokat tanultam a kiélezett helyzetekből önmagamról és a saját belső motivációm mellett volt állandó külső motiváció is ahhoz, hogy mindig jobban és többet teljesítsek. Ezen kívül az iskolában külön kihívást jelentett a matek, ezt nem úszhattam meg kevés munkával. Matek tagozatos voltam hat éven keresztül, noha humán beállítottságú vagyok. Vért izzadtam néhány témakörrel, zavart, hogy a csoportban a gyengébbek közé tartozom, de a tanárnőm nem engedte, hogy feladjam. Örökké hálás leszek neki. A leginkább azonban a művészeti iskola (Vizu) tanított meg arra, hogy nem lehet mindenben kiemelkedőnek lenni. Már 13 éve imádok alkotni, rajzolni, festeni, de a csoportban korántsem én voltam a legtehetségesebb. Persze dicsértek mindig engem is, hiszen nincsenek rossz képeim. A pályázatokon azonban nem kaptam helyezéseket, általában nem az én munkáimat csodálta az egész iskola. Ez viszont mégse zavart annyira, a jó társaság és a kikapcsolódás sokkal fontosabb volt számomra. A Vizuban tehát megtanultam, hogy nem tudhatok mindent profi szinten csinálni, átlagos dolgok elkészítésével is lehetek elégedett és büszke magamra.

Rettegtem, hogy nem vesznek fel egyetemre. Milyen lett volna, ha pont nekem kell jövőre újrapróbálnom? Nekem, aki díjakat kapott ballagáson, és aki 12 évig kitűnő volt? Na persze ez megint csak az egóm mondatta velem. Simán előfordulhatott volna. Főleg úgy, hogy az érettségibe sem raktam bele annyi időt és energiát, amennyit illett volna. Szerencsére nem lett gond, bekerültem az ELTE-re pszichológiára. Azt hittem, a Mathias Corvinus Collegium junior programjával is hasonlóan járok. 2 évig csináltam a középiskolás programjukat, bőven tudtam már most mit írni a motivációs levelembe és az önéletrajzomba, azt hittem, sima ügy lesz az elsős egyetemistáknak szóló programjukba való bekerülés. Elmentem a személyes beszélgetésre, megírtam a teszteket, és bár éreztem, hogy nem voltam elég kirobbanó formában, mégis szentül hittem, hogy ősztől már a coliban fogok lakni a Citadellánál. Természetesen felkészítettem azért magam minden eshetőségre, kitaláltam B és C tervet is, de már egy kicsit beleéltem magam a tehetséggondozó collegiumi létbe. De a sors másképp akarta. Az értesítő e-mailben, amit néhány napja kaptam, az áll, hogy nem vettek fel. Nagy pofon ez az egómnak. Rájönni, hogy a jók között mégsem tartozom a legjobb közé, szar érzés. Persze elkezdhetnék most okolni sok külső tényezőt: a hőséget, a felvételi bizottságot, a felvételi témákat, de az az igazság, hogy valószínűleg én nyújtottam gyengébb teljesítményt az elvárt színvonalhoz képest. Értetlenség. Csalódottság. Düh. De ennek így kellett lennie. Igyekszem tanulni belőle.

Fel kell készülnöm rá, hogy az egyetemen nem fog minden simán menni és meg kell küzdenem a legjobb lehetőségekért. Sokat kell majd bizonyítanom ahhoz, hogy elismerjenek. Új élet fog kezdődni. De én készen állok!

Radva Luca

Információ az írórol

szerk

Szólj hozzá!