Életmód Közélet

Adj egy okot! #mosolyogj

A magyarok pesszimisták. Ez köztudott tény. A boldogságindexeken és különböző nemzetközi rangsorokban rendre rosszul szerepelünk. Pedig ebben nagyon sok a személyes felelősség, ki hogy élni meg a mindennapjait. Ezt felismerve a WMN magazin és a Stíler blog közösen elindította az Adj egy okot! #mosolyogj kampányt. Olyan ismert és közkedvelt egyéniségek mondták el véleményüket arról, hogy miként lehetne ezt az országot egy picit derűsebbé tenni, mint Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Fábián Juli vagy épp a WMN főszerkesztője, D. Tóth Kriszta. Hirdettek egy olvasói pályázatot is, erre született az alábbi írásom. Ugyan nem nyertem vele, de szeretném, ha minél több emberhez eljutna a történetem és minél több ember próbálna tenni a saját boldogabb életéért.

Engem úgy neveltek, hogy mosolyogjak. A csellófellépéseim után, ha találkozom egy ismerőssel, ha megismerkedem valakivel, a fényképeken. Ez akkor igazán értékes, ha nem műmosoly, hanem igazi, szívből jövő, örömöt sugárzó, felszabadult mosoly. Apa a mosolyom kritikusa. Ha ránéz egy rólam készült képre, azonnal megmondja, milyen is valójában a hangulatom, amikor a fotó készült, mert minden az arcomra van írva. Talán ennek köszönhető, hogy a profilképeken én is ezt figyelem. Persze tudom én, hogy a távolba meredő tekintet nagyon művészi, na de most őszintén: nem sokkal szebb egy mosolygós, nevetős kép?

Azt vettem észre, hogy nagyon sok ember, elsősorban felnőtt, egyszerűen elfelejtett mosolyogni. Túl sokat sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, a világ tele van szörnyűséggel, és még mások arcán is a búskomorságot látjuk. Miért kell mindenkinek leolvasnia rólam, ha rám néz, hogy rossz napom van? Néha még a kényszeres mosoly is segít nemcsak a környezetünket, de önmagunkat is jobb kedvre deríteni. Én nem tudom, mi tud leginkább ösztönző lenni a több mosolygásra. Azt hiszem, mindenkinek magától kell erre rájönnie. Az apró szépségek keresése biztosan segít, ez saját tapasztalat.

Szerintem a mosoly nagy előnye, hogy közelebb hozza az embereket egymáshoz, hatására könnyebben megbízunk a másikban. Egy mosolygós ember ugyanis nyíltabbnak tűnik, bátrabban merünk odamenni hozzá. Alig múltam 19 éves, csak egy kisvárosi gimis vagyok, mégis tudom ezt nagyon jól.

Suli után ebédelni a közeli kollégium menzájára járok. Igazából szeretem ezt, a kaja ehető és általában a társaság is jó. Péntekenként rengeteg olyan bentlakóval találkozom, akik éppen nagy bőröndökkel cipekednek haza. Legtöbbjük késésben van, így rohanniuk kell a buszhoz, vonathoz. Egy fiút rendszeresen látni szoktam, az átlagosnál is nagyobb késésben az átlagosnál is több cuccal felpakolva. Kellemetlen érzés, ismerem. Mikor felruccanok Pestre egy-egy hétvégére a magam „kis” bőröndjével (nem férek el a legpraktikusabb méretűben, ilyen vagyok, kész), valahogy hasonlóan érzem magam én is, például a metrón. Tömeg, mindenki a saját kis világába zárkózva, ez látszik az arcokon is. Kisvárosiként szokatlan nekem ezzel szembesülni. Az emberek lehet, hogy sajnálnak magukban, ha rám néznek, de valószínűbb, hogy már megszokták az ilyen utazók látványát. Közömbösen bámulnak rám, és ha elakadok, mondjuk a mozgólépcsőn, eszük ágában sincs segíteni. Pont ezek miatt a kellemetlen érzések miatt döntöttem úgy, hogy egyszer bátorításként rámosolygok az itthoni rohanós fiúra. Egyébként is szimpatikus volt, szóval megtettem ezt egymás után több alkalommal is. Kis idő elteltével vissza is mosolygott, sőt, köszönni kezdett magától, ha meglátott. Egyre inkább érdekelni kezdett, ki is valójában ez a titokzatos idegen, így örömmel teli volt a meglepetés, mikor egyik nap bejelölt Facebookon. Néhány hétig csak a képeim lájkolgatta szorgalmasan, de nemrég rám írt: „Szia! Te vagy az a mosolygós lány? Csak mert úgy megmaradt bennem, mikor szoktam sietni a buszra és futok a sok cuccal… és odanevetsz.”

Radva Luca

Információ az írórol

szerk

Szólj hozzá!