Életmód Lelkizés

“Mindenkire másképpen hat”

Mi köze a szociális munkásnak a drogokhoz, és mit csinál pontosan egy ilyen szakember? Interjúnkból kiderül, hogy Kovács Zsófia mit tanácsol azoknak a fiataloknak, akik túltolták a bulizást. 

Ha megkérdezek egy pályaválasztás előtt álló diákot, hogy mi szeretne lenni, szinte biztos, hogy nem azt fogja mondani, szociális munkás. Gondolom, ön is hasonlóan volt ezzel. Hogyan jött mégis ez a szakma?

Édesanyám óvónő volt, nála láttam és tapasztaltam, hogy milyen örömet tud adni az emberekkel való foglalkozás. Tehát már gyerekként valahol a lelkemben volt, hogy embereknek, embereken szeretnék segíteni. Persze ez akkor még nem volt tudatos. A tanulmányaim után egészen másfelé indultam el. Mivel jó kézügyességem van, porcelánfestő voltam az érettségi után Herenden. Pár év után általános iskolásokkal, majd enyhén értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam képesítés nélkül. Ekkor realizálódott bennem, hogy  a segítés az én utam. Később idős embereket is ápoltam, ez pedig még jobban megerősített a döntésemben. Próbálkoztam, olvasgattam, és a szociális munka mellett döntöttem. A szenvedélybetegekkel való találkozásom „véletlennek” mondható. Lakóhelyváltozás miatt állást kerestem, (ekkor még tanultam a főiskolán) és egy szenvedélybetegekkel foglalkozó alapítványnál helyezkedtem el. Itt sokat tanultam a problémás szerhasználattal küzdő emberektől. Bármennyi szenny, mocsok volt mögöttük, én nem láttam mást, csak az embert, aki harcol valamivel, ami erősebb nála. Szóval, ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy ki kell próbálni több területet, és érezni fogja mindenki, melyik az ő útja.

Mivel foglalkozik, hol dolgozik tulajdonképpen egy szociális munkás?

Számtalan területen dolgozhat: gyerek- és idősvédelem, közösségek fejlesztése, építése, koordinálása, szenvedélybetegek, pszichiátriai betegek, iskolák, kórházak, önkormányzatok.

Milyen képességek, tulajdonságok elengedhetetlenek ehhez a szakmához?

Mindenekelőtt az emberek szeretete, tisztelete, elfogadása, függetlenül attól, mit hoz magával, vagyis mi a múltja, mi a terhe, amiben a segítséget kéri. Elengedhetetlen az empátia, az aktív figyelem, türelem, az aktív hallgatás, az objektivitás, az én-közlések megtanulása. Nagyon fontosnak tartom az önismeretet, amely a saját erősségeimről, gyengeségeimről szól, mert ezek mindig figyelmeztetések és támogatók a munkámban. Az együttműködés a kollégákkal, a team munka szintén nélkülözhetetlen, hiszen szükség van a visszacsatolásokra, az esetleges segítségekre.

Mi jelenti önnek a legnagyobb kihívást, problémát a munka során?

A legnagyobb kihívást talán az jelenti, hogy egy zárkózott vagy agresszív emberrel megtaláljam a közös hangot, hogy megnyíljon, megnyugodjon. Probléma? A megoldásokra koncentrálok, nem a problémákra.

Honnan szerzi a motivációját?

Ami motivál az az, hogy látom a klienseinket, akik bekerültek fizikálisan, lelkileg, egzisztenciálisan, emberi kapcsolataikban lemerülten, szinte lepusztultan, és egy terápia, kezelés után megtalálják azt az utat, amely kivezeti őket a függősségből. Amikor azt élhetem meg, hogy örülni tudnak a józan életüknek, az új munkahelynek, az új kapcsolatoknak, hogy önállóan ki tudják fizetni a számláikat, hogy a régi kapcsolatok újjáépülhetnek.

Visszatérve a problémás szerhasználattal küzdő kliensekre: milyen viszonyban vannak a családjukkal, barátaikkal ezek az emberek? Kapnak-e megfelelő támogatást?

Többnyire sivár emberi kapcsolatokkal rendelkeznek, vagy a szerhasználat miatt eldurvulnak, eltávolodnak egymástól. Volt olyan eset – és ez egyre gyakoribb – hogy a szülő maga kérte a saját gyereke ellen a távoltartási végzést. A család vagy megengedő, vagy korlátozó. Kaotikusak, rugalmatlanok a határok, a szülő vagy túl merev, vagy nincs tekintélye. Nem beszélnek egymással, tabuk vannak. Kiismerhetetlenek, ellentmondásosak a szabályok, értékek. A család az utolsó pillanatig tagad, titkolózik. Nincs bizalom, érzelmi sivárság, álintimitás jellemző.  A szenvedélybetegekkel együtt a családnak is gyógyulni kell, meg kell értenie a függő és a saját működését ahhoz, hogy támogató lehessen. Ez elengedhetetlen. A rehabilitációban résztvevők hozzátartozóinak is tartottunk csoportokat, amely nagyban segíthetett mindkét félnek, de számtalan anonim csoport létezik hozzátartozóknak.

Meglátása szerint mi a legelszomorítóbb ezen a területen?

Talán az, hogy még mindig sok a tagadás, a tabu a függőség, szenvedélybetegség témában. Továbbá nagy a tudatlanság a kábítószerekről, a használókról és a szenvedélybetegekről. Elszaporodtak ismeretlen anyagok, amelyeket ma már szinte bármiből előállíthatnak.

Mit tanácsol a bulizó fiataloknak?

Mit tanácsolnék? Beszélgessenek, figyeljenek egymásra, s ha kell, kérjenek másnak is segítséget (osztálytársnak, havernak), ha azt látják, valami probléma van. Figyeljenek a mértékletességre, ha bulizáskor bármi ismeretlen anyagot használnak, kipróbálnak, mert a hatást nem tudja senki. Mindenkire másképpen hat, és egy ismeretlen, veleszületett betegség tragédiát idézhet elő.

Radva Luca

Nyitókép forrása

Ha segítségre, vagy információra van szükséged, itt keresgélj. 

Információ az írórol

szerk

Szólj hozzá!