Életmód Lelkizés

Neked is kijár a tisztelet!

Neked is kijár a tisztelet!

Az egyetemen éppen vizsgát írtak a diákok. Az egyik lány a szoknyája alá rejtette a puskát és onnan leste ki az anyagot. A tanár azonban észrevette a csalást és odament hozzá. Így szólt: „Most nem mint férfi, hanem mint tanár nyúlok be a szoknyája alá kivenni a puskáját.” Meg is tette. A lány felállt, és azt mondta: „Most nem mint diák, hanem mint nő pofozom fel önt.” Ez a történet dr. Almási Kitti egyik előadásán hangzott el, ahol a pszichológus a szerepekről, az önbecsülésről, a határszabásról, az önvédelemről és az önmagunkért való kiállásról beszélt.

Az életben rengeteg szerepben és kapcsolatban kell minél jobban egyszerre helyt állnunk. Ilyen például a szülő-gyermek, férj-feleség, főnök-beosztott, tanár-diák viszony, vagy a párkapcsolatok és barátságok.  Emberként ugyan mind egyenlőek vagyunk mindenfajta kapcsolatban, ám a való életben sokszor kerülünk alá- és fölérendeltségi viszonyba valakivel. Ha a hierarchiában lejjebb állunk és tiszteletlenül, csúnyán beszélnek velünk, a rutinos és megszokott viselkedési forma a szorongás, visszahúzódás, hibázás esetén az állandó bocsánatkérés, szidáskor pedig a mély szégyenérzet. Ez azonban káros az önértékelésünkre nézve. A lenézést, valamint a csúnya hangnemet sem érdemeljük meg. Az alapvető tiszteletet el kell várni mindenkitől, és ezt kulturált keretek között a tudtára is kell adni az illetőnek. Az önmagunkért való kiállás nem jelenti a hierarchia megbontását, csak azt az igényünket, hogy emberként bánjanak velünk.

Egy kapcsolat határai

Ilyen helyzetben fontos tudnunk, hogy aki fölényességgel és gőggel akarja magasabb pozícióját érzékeltetni, annak nincs önbizalma és nem érzi stabilnak a helyzetét. Szorong, nem fogadja el saját magát. Mások állandó kritizálása csak azt jelzi, képtelen szembenézi a saját hibáival. Az állandó dicsekvés pedig annak a jele lehet, hogy valójában maga sem hiszi el teljesen a saját eredményeit, értékeit. Felsőbbrendűségével akarja mindezt leplezni. Egy magabiztos ember mások elnyomása nélkül is kitűnik. Nincs szüksége dicséretekre ahhoz, hogy jól érezze magát. Törékenysége, hibái és emberi oldala felvállalásával együtt is elegendő tiszteletet kap.

Hol vannak a határok?

Ahhoz, hogy el tudjuk mondani a másiknak, mi az a minimum, amit elvárunk tőle, először magunkban kell tisztázni az alapvető értékeinket, határainkat. Meddig vagyunk hajlandók elmenni, mi az, amiben már nem vagyunk hajlandók partnerek lenni, milyen határokon belül mozgunk kényelmesen. Ha ezt valaki megsérti és nem tartja tiszteletben, nyugodtan ki lehet állni magunkért. Könnyen előfordulhat azonban, hogy olyan helyzetbe kerülünk, amelyben képtelenek vagyunk nemet mondani. A környezetünk, szeretteink elvárásai nagyban befolyásolnak minket, ezért olyan szituációkba is belemegyünk, amelyekhez semmi kedvünk. Ez belső feszültséget okoz, ami saját magunkat és a környezetünket is felemészti. Ezért meg kell tanulnunk tartani magunkat a saját elveinkhez, és adott esetben őszintén és határozottan nemet mondani. Ha az illető megsértődik és veszekedés lesz az esetből, az azt jelzi, hogy a kapcsolatba nem érdemes több időt pazarolni, mert a másik nem tartja tiszteletben a döntéseinket. Erős kötődés esetén a viszony azonban nem fog megromlani, és a másik fél is tanul belőle.

 

El kell fogadnunk, hogy az életben olyan helyzetekbe kerülünk, ahol a másik ember mindig hatással van ránk. Két ember között mindig adok-kapok kapcsolat áll fenn. Ez adott állapot, ezen nem tudunk változtatni, a saját viselkedésünkön és a hozzáállásunkon azonban igen. Ha a másiktól csak negatív dolog áradnak felénk, nem szabad nekünk is agresszióval, indulattal és bántással reagálni. Ne süllyedjünk le az ő szintjére, hiszen a másik fél valószínűleg lelki sérültségét próbálja leplezni. Földön lévő emberbe pedig ne rúgjunk bele. Helyette inkább kulturáltan tisztázzuk vele, nekünk is vannak elvárásaink és határaink, amelyeket tiszteletben kell tartania. Végső esetben tudni kell elegánsan kilépni az adott szituációból, amennyiben már semmi esély az együttműködésre.

Tehát az önvédelem és az, hogy kiálljunk magunkért elengedhetetlen ahhoz, hogy az önértékelésünk senki ne húzza le. Azt kell képviselnünk minden cselekedetünkkel, hogy nem tehetnek meg velünk akármit, mert többet érdemlünk. Ez persze nem fog egyik napról a másikra menni. Azonban, ha minden helyzetben csak egy kicsivel vagyunk határozottabbak és magabiztosabbak, mint az előzőben, akkor előbb-utóbb észre fogjuk venni a változást, és a környezetünk is máshogy fog viszonyulni hozzánk.

Radva Luca

 

Információ az írórol

szerk

Szólj hozzá!